vekkel ezelőtt, amikor elkezdtem ezt a szakmát, a lelkesedésem mellett a másik dolog, ami előre vitt az a tudásvágyam volt. Szerettem volna fejlődni, egyre jobban és jobban csinálni. Mindent tudni akartam.

A legelső dolog, amivel azonban szembe kellett nézzek az a lehetőségek hiánya. Nem iskola, vagy tanfolyam nem volt, hanem olyan hús-vér fényképész, aki megmutatott volna néhány trükköt, elmondta volna, hogyan működik ez a szakma igazából (mert természetesen erről az elején gőze sincs senkinek) vagy éppen csak elmondta volna a tapasztalatait, a történetét, hogy hogyan lehet végül nem csak átutazóban lenni a fotózás világban, hanem  komolyan meg is maradni ott.

És akkor jött Nagy Hajni. Ő, mint a kismama és újszülött fotózás magyarországi úttörője megtartotta első workshopjait. (Sokunk nevében köszönet érte.) Bebizonyította, hogy inspiráló, szárnybontogató, és óriási élmény kezdőként egy profitól tanulni.

Onnantól kezdve, ha tanulni akartam valakitől külföldre utaztam, vagy éppen online angol nyelvű workshopokat néztem.

Közben pedig elkezdtem érezni valamit. Valamit, amivel tudtam, hogy dolgom lesz. Valamit, ami nem volt rendben.

A rengeteg információ ugyan csodás dolog, de közben elfelejtesz ÖNMAGAD lenni. Mert ezt sehol sem tanítják…

És tudjátok miért olyan fontos ez?! Gondoljatok csak bele. Gépe, objektíve, akármennyi kelléke, stúdiója, sőt tudása is lehet bárkinek… De amikor összeáll a végén egy sorozat, amögött a legnagyobb érték: TE leszel.

Ahogy látsz, ahogyan érzel…

Mert az taníthatatlan, utánozhatatlan, megismételhetetlen.

Rájöttem erre, és sok mindent elengedtem. Nemet mondtam olyan kérésekre, amiket azelőtt elvállaltam. Megváltoztattam módszereket, amikkel addig dolgoztam.

Felszabadító volt.

Ekkor találtam magamra, és ez a legjobb dolog, ami történhetett velem.

Helyesbbítek: az egyik legjobb.

Ugyanis ekkor döntöttem el, hogy segíteni fogok másoknak  “az úton”.

Elkezdtem megtervezni az első workshopomat.

(folyt. köv.)